„Így szólt az Úr igéje Jónáshoz, Amittaj fiához: Indulj, menj Ninivébe,
a nagy városba, és prédikálj ellene, mert feljutott hozzám gonoszságának híre! El
is indult Jónás, de azért, hogy Tarsísba meneküljön az Úr elől. Elment Jáfóba,
talált ott egy hajót, amely Tarsísba készült. Kifizette az útiköltséget, és
hajóra szállt, hogy a rajta levőkkel Tarsísba menjen az Úr elől.” (Jón 1, 1-3.)
A minap imádságban kértem Istent,
hogy ajándékozzon meg egy fiúgyermekkel. Ugyanakkor megfogadtam, hogy a fiamat
Isten kezébe adom, elviszem egy szerzetesrendbe, hogy ott nevelődjön. Hiszen ez
a legtöbb, amit a fiamnak adni tudnék. Mert milyenné válna ő? Okos lenne az Úr
szerint, nem vonzanák világi hívságok, nem nézne TV-t naphosszat, nem akarna
Oscar díjakat nyerni, még blogot sem írna önvizsgálatként, hanem
felszenteltként tanítana, művelné elméjét és imádkozna. Ilyen lenne a fiam.
Csakhogy végig gondolva ezt rájöttem, hogy mindazt, amit a képzeletbeli fiamról
gondoltam, azt nekem kellene megvalósítanom. De a magam megváltoztatása helyett
inkább kitalálok magamnak egy gyermeket, csakhogy, mint Jónás, én is
elmeneküljek az Úr elől. Hiszen ezt a történetet sem akartam leírni, egyáltalán
semmit nem akartam írni, de én is hiába tartottam Tarsisba, ott is megtalált
Isten, s csak annyit mondott a Szentlélek által: Írj!
Uram, Istenem, bocsásd meg renyheségem, és menekülésem előled. Bocsáss
meg, hogy a halálba kívánom magam, mintsem, hogy itt a földön szolgáljalak,
bármi is lesz. Istenem a te szeretetedre és kegyelmedre bízom magam és áldalak
téged minden nap. Ámen
Ámen!
VálaszTörlés