„Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van?”
(1Kor 11)
Kórházba megyek. Az orvosom majd
kérdezni fogja, hogy mi bajom van. De én alig-alig tudok majd válaszolni neki,
mert a problémám olyan sokrétű, hogy magamnak is alig tudom megfogalmazni. De
remélem, hogy Isten megsegít abban, hogy őszinte tudjak lenni az orvosommal. De
ő vajon megérti-e, amit mondok neki? Úgy hiszem igen, de a szívével nem fog érteni.
Miért? Mert futószalagra kerülök, amint a kórházba lépek. Úgy kezelnek, hogy
valamelyik gyógyszerem mennyiségét növelik. Köszönetképpen jobb kedvű leszek.
És imádkozni fogok az Úrhoz, hogy erősítse meg hitemet, ott, a kórházban is,
abban a magányban, amit az orvosok, az ápolók, és a betegtársak nyújtanak. Csak
az Ige lesz az egyetlen kapaszkodóm ebben a fehér és neonlámpás pokolban. És
tudom, hogy úgy jövök majd el onnan, hogy egyetlen problémám sem oldódott meg,
csak a gyógyszereim lettek drágábbak. Istenre bízom magam, mert ki másban
bízhatnék?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése