Sámuel elhívatása

„Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már meggyengült, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt ki, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol Isten ládája volt. Az úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza és feküdj le.” Sámuelt még kétszer szólította az Úr, ő azonban mindkétszer Élihez sietett. Amikor Sámuelt harmadszor szólította az Úr. „Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.” (1Sám 3, 2-9)

Én 11 vagy 12 éves lehettem, amikor először szólított az Úr, de nem értettem, hiszen anyám párttag volt, a szocializmusban tiltott volt a vallás, így senkihez nem mehettem oda, mint Sámuel, hogy elmondja nekem, mit kell válaszolnom. Egyszer azonban elbicikliztem a kispesti Templom térre, ahol három templom volt: egy katolikus, egy református és egy evangélikus. A templomok zárva voltak, én pedig a paplakokba zörgettem be hiába. Szerzetes akartam lenni. Akkoriban kaptam ugyanis nagymamámtól egy kis Bibliát, amire azt mondta ő, hogy abban minden benne van. Én ezért fel sem ütöttem a Könyvet, elég volt azt tudnom, hogy abban minden benne van, s hogy ezt a mindent, mint kincset mindenhova magammal vihettem. Mindenesetre a zárt templomok eltávolítottak engem a vallástól. Sokkal később, már főiskolás koromban a filozófia tanszéken kellet megvédenem a szakdolgozatomat, amikor az iskolai párttitkár megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Igen, feleltem, pedig tudtam, hogy ezzel rontottam a jegyemen. 1988 volt. S így visszatekintve ez volt az első tanúságtételem. De még mindig nem voltam hívő. Habár írtam néhány istenes verset, nem tekintettem magam hívőnek. De egy feszület és Biblia mindig volt velem. Ám senkivel nem találkoztam, akivel a hitről tudtam volna beszélgetni, aki felvilágosított volna, hogy az mi. Így csak sokkal később 52 éves koromban tértem meg és értettem meg, hogy az Úr miért szólított már gyerekkorom óta, és folyamatosan, ahogy most visszatekintek. Végül úgy tértem meg, hogy 52 évesen végre elolvastam a Bibliát és igaznak találtam mindent, ami le volt írva benne. Így az Ige lett végül a barátom és tanácsadóm. Aztán el kezdtem írni a blogomat a Szentlélek segítségével, hogy teljesítsem a feladatom. Ilyen türelmes volt hozzám az Úr.

Nektek vajon mikor szólt az Úr először? És értettétek? Emlékezzetek vissza, hogy mielőtt megtértetek, vajon hányszor szolt hozzátok az Úr?

Uram, köszönjük, hogy türelmes vagy hozzánk, s add, hogy mindenki még idejében felismerje, hogy ha szólsz hozzá. Ámen