Világi, vagy lelki élet

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Mt 16, 26.)

Én már megnyertem magamnak a világot, s ebben bizonyos bölcsességre is szert tettem. Így ezért nem panaszkodhatom. De mégis van panaszra okom. Tizenéves koromban szerzetes akartam lenni, felkerestem templomokat, de mindegyik zárva volt. Gyermekként nem értettem azt, hogy az Úr háza, hogy lehet zárva. Nem tudtam azt sem, hogy akkoriban, a szocializmusban, szinte tiltott volt a keresztény hit. És én haragudtam a templomokra, az egyházra. És bár mindig ott lappangott bennem a keresztény hit, mégis világiasan nőttem fel. Ezt bánom most. Mert az Úrban szent és bölcs életet élhettem volna. Mára pedig megvetem a világot, már nem akarok uralni és birtokolni semmit, hiszen valójában alig van valamim. Arra is rájöttem, hogy amíg érdekelt a világ, az emberek, kárt vallottam lelkemben. Világi tudásom pedig árt amaz törekvésemnek, hogy Istenben legyek bölcs, hogy csak neki éljek. Mert a világ a konfliktusaival rombol, hiszen az emberi kapcsolatokban mindig megjelenik az ellenérdek. Így nem csak a világtól, de az emberektől is távol tartom magam, amennyire ez lehetséges. Ugyanis már nincs semmi mondanivalóm az embereknek, hacsak nem Jézus Urunkról, vagy Istenről kell beszélni. Mert a régi tudásomat, bölcsességemet jórészt már elvetettem.

Uram, mindenható Atyám, add meg nekem a bölcsességet tebenned, hadd forduljak teljesen feléd, hogy el tudjam engedni a világot, amely gátol hitem erősítésében. Ámen.