Az Atya küldött hozzánk, Uram
Jézus,
hogy szenvedd bűneinket,
hogy Isten fiaként tapasztald meg
e világot,
embertestben, mely megalázható,
elárulható,
megkínozható és kivégezhető.
Ezt tapasztaltad meg magadon, Uram,
amit mi élünk, nap mint nap,
de te legyőzted a halált, s
feltámadtál,
hogy reményt adj nekünk is az
örök életre.
Uram, te ki ítélsz élők és holtak
felett,
mit gondolsz most az emberről?
Tudom, hogy szeretsz még minket,
de azt is tudom, hogy sírsz
miattunk.
S e kettősség tesz emberivé téged
az Atya jobbján ülve, a
mennyekben,
hiszen ismered szívünket,
hallod szavainkat,
látod tetteinket és hitünket,
és búsulva hajtod le fejed,
s azt kérded: „Hová lett a
szeretet?
Hol van a szeretet a szívekből?
Hol van Isten félése, és a hit,
mely téged igazol?”
Mikor kérdezték meg Atyádat
a kivándorlók és tüntetők?
Mikor érezték azt, hogy ha ketten
állnak
a te nevedben,
te már ott vagy köztük,
hogy erősek legyenek a hitben,
hogy Isten bölcsességével
döntsenek?
De elfajult az ember,
elfordult Istentől s tőled,
s bálványokban hisz,
mint holmi gyerek, örül nekik.
Uram, vajon mikor súlyt le ránk
Atyád haragja? Vagy már lesújtott,
csak hitünk oly kevés, hogy észrevegyük?
Én, mit értelmemmel felfoghatok,
Isten haragja korbácsolja ezt az
országot,
s benne minket, de csak lassan,
hogy aki remél el ne fusson,
bár tudom, hogy itt csak a
maradék maradhat,
s azoknak adod újra áldásodat.
Hát legyen így, Istenem, ahogy te
akarod,
hiszen terveid készek,
s nincs ember ki átlássa őket.
Mi csak sejthetünk és
remélhetünk,
hogy a maradékban mi is ott
leszünk.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése